How to Win Friends and Influence People - chaper 1 - 3

by Dale Carnegie•advanced

Loading resource...

The next time we are tempted to admonish somebody, let’s pull a five-dollar bill out of our pocket, look at Lincoln’s picture on the bill, and ask, “How would Lincoln handle this problem if he had it?” Mark Twain lost his temper occasionally and wrote letters that turned the paper brown.

Amikor legközelebb kísértésbe esünk, hogy megfeddjünk valakit, vegyünk elő egy ötdolláros bankjegyet a zsebünkből, nézzük meg Lincoln képét rajta, és kérdezzük meg: „Hogyan kezelné Lincoln ezt a problémát, ha ő lenne a helyünkben?” Mark Twain időnként elvesztette a türelmét, és olyan leveleket írt, amiktől megbarnult a papír.

For example, he once wrote to a man who had aroused his ire: “The thing for you is a burial permit.

Például egyszer írt egy férfinak, aki felkeltette a haragját: „Ami neked kell, az egy temetési engedély.

You have only to speak and I will see that you get it.” On another occasion he wrote to an editor about a proofreader’s attempts to “improve my spelling and punctuation.” He ordered: “Set the matter according to my copy hereafter and see that the proofreader retains his suggestions in the mush of his decayed brain.” The writing of these stinging letters made Mark Twain feel better.

Csak szólnod kell, és gondoskodom róla, hogy megkapd.” Egy másik alkalommal egy szerkesztőnek írt egy korrektornak a „helyesírásom és írásjeleim javítására” tett kísérleteiről. Azt parancsolta: „Ezentúl az én másolatom szerint állítsa be az anyagot, és gondoskodjon róla, hogy a korrektor megtartsa javaslatait rothadó agyának pépes masszájában.” Ezeknek a csípős leveleknek az írása jobban érezte magát Mark Twainnek.

They allowed him to blow off steam, and the letters didn’t do any real harm, because Mark Twain’s wife secretly lifted them out of the mail.

Lehetővé tették számára, hogy levezesse a feszültséget, és a levelek nem okoztak valódi kárt, mert Mark Twain felesége titokban kivette őket a postából.

They were never sent.

Soha nem küldték el őket.

Do you know someone you would like to change and regulate and improve? Good!

Ismersz valakit, akit meg szeretnél változtatni, szabályozni és jobbá tenni? Jó!

That is fine.

Ez rendben van.

I am all in favor of it.

Teljes mértékben támogatom.

But why not begin on yourself?

De miért nem kezded magaddal?

From a purely selfish standpoint, that is a lot more profitable than trying to improve others—yes, and a lot less dangerous. “Don’t complain about the snow on your neighbor’s roof,” said Confucius, “when your own doorstep is unclean.” When I was still young and trying hard to impress people, I wrote a foolish letter to Richard Harding Davis, an author who once loomed large on the literary horizon of America.

Tisztán önző szempontból ez sokkal jövedelmezőbb, mint másokat próbálni jobbá tenni – igen, és sokkal kevésbé veszélyes. „Ne panaszkodj a hó miatt a szomszédod tetején” – mondta Konfuciusz –, „amikor a saját küszöböd is piszkos.” Amikor még fiatal voltam és nagyon próbáltam lenyűgözni az embereket, írtam egy buta levelet Richard Harding Davisnek, egy írónak, aki egykor nagy alakja volt Amerika irodalmi horizontjának.

I was preparing a magazine article about authors, and I asked Davis to tell me about his method of work.

Épp egy magazin cikket készítettem szerzőkről, és megkértem Davist, hogy meséljen a munkamódszeréről.

A few weeks earlier, I had received a letter from someone with this notation at the bottom: “Dictated but not read.” I was quite impressed.

Néhány héttel korábban kaptam egy levelet valakitől, aminek az alján ez a megjegyzés állt: „Lediktálva, de nem olvasva.” Elég nagy hatással volt rám.

I felt that the writer must be very big and busy and important.

Úgy éreztem, hogy az író biztosan nagyon nagy és elfoglalt és fontos ember.

I wasn’t the slightest bit busy, but I was eager to make an impression on Richard Harding Davis, so I ended my short note with the words: “Dictated but not read.” He never troubled to answer the letter.

Egyáltalán nem voltam elfoglalt, de nagyon szerettem volna benyomást tenni Richard Harding Davisre, ezért a rövid üzenetemet a következő szavakkal fejeztem be: „Lediktálva, de nem olvasva.” Soha nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon a levélre.

He simply returned it to me with this scribbled across the bottom: “Your bad manners are exceeded only by your bad manners.” True, I had blundered, and perhaps I deserved this rebuke.

Egyszerűen visszaküldte nekem, az aljára firkálva: „Rossz modorodat csak a rossz modorod múlja felül.” Igaz, hibáztam, és talán megérdemeltem ezt a dorgálást.

But, being human, I resented it.

De ember lévén, nehezteltem rá.

I resented it so sharply that when I read of the death of Richard Harding Davis ten years later, the one thought that still persisted in my mind—I an ashamed to admit—was the hurt he had given me.

Olyan élesen nehezteltem rá, hogy amikor tíz évvel később olvastam Richard Harding Davis haláláról, az egyetlen gondolat, ami még mindig megmaradt az elmémben – szégyellem bevallani –, az a sérelem volt, amit okozott nekem.

If you and I want to stir up a resentment tomorrow that may rankle across the decades and endure until death, just let us indulge in a little stinging criticism—no matter how certain we are that it is justified.

Ha te és én holnap olyan neheztelést akarunk szítani, ami évtizedeken át gyötörhet és halálig tarthat, csak engedjük meg magunknak egy kis csípős kritikát – függetlenül attól, mennyire vagyunk biztosak abban, hogy jogos.

When dealing with people, let us remember we are not dealing with creatures of logic.

Amikor emberekkel foglalkozunk, emlékezzünk, hogy nem a logika teremtményeivel van dolgunk.

We are dealing with creatures of emotion, creatures bristling with prejudices and motivated by pride and vanity.

Érzelmek teremtményeivel van dolgunk, előítéletekkel teli lényekkel, akiket büszkeség és hiúság motivál.

Bitter criticism caused the sensitive Thomas Hardy, one of the finest novelists ever to enrich English literature, to give up forever the writing of fiction.

A keserű kritika arra késztette az érzékeny Thomas Hardyt, az angol irodalmat valaha gazdagító egyik legkiválóbb regényírót, hogy örökre felhagyjon a szépirodalom írásával.

Criticism drove Thomas Chatterton, the English poet, to suicide.

A kritika öngyilkosságba kergette Thomas Chattertont, az angol költőt.

Benjamin Franklin, tactless in his youth, became so diplomatic, so adroit at handling people, that he was made American Ambassador to France.

Benjamin Franklin, aki fiatalon tapintatlan volt, annyira diplomatikussá, annyira ügyessé vált az emberek kezelésében, hogy amerikai nagykövetté nevezték ki Franciaországba.

The secret of his success? “I will speak ill of no man,” he said, “. . . and speak all the good I know of everybody.” Any fool can criticize, condemn and complain—and most fools do.

Sikerének titka? „Senkiről sem fogok rosszat mondani” – mondta –, „...és minden jót elmondok, amit mindenkiről tudok.” Bármelyik bolond kritizálhat, elítélhet és panaszkodhat – és a legtöbb bolond ezt teszi.

But it takes character and self-control to be understanding and forgiving.

De jellem és önuralom kell ahhoz, hogy megértő és megbocsátó legyünk.

“A great man shows his greatness,” said Carlyle, “by the way he treats little men.” Bob Hoover, a famous test pilot and frequent performer at air shows, was returning to his home in Los Angeles from an air show in San Diego.

„Egy nagy ember nagyságát azzal mutatja meg – mondta Carlyle –, ahogyan a kisemberekkel bánik.” Bob Hoover, egy híres berepülőpilóta és gyakori fellépő légibemutatókon, éppen Los Angeles-i otthonába tartott egy San Diegó-i légibemutatóról.

As described in the magazine Flight Operations, at three hundred feet in the air, both engines suddenly stopped.

Ahogy a Flight Operations magazin leírta, háromszáz láb magasságban a levegőben mindkét motor hirtelen leállt.

By deft maneuvering he managed to land the plane, but it was badly damaged although nobody was hurt.

Ügyes manőverezéssel sikerült letennie a gépet, de az súlyosan megsérült, bár senki sem sérült meg.

Hoover’s first act after the emergency landing was to inspect the airplane’s fuel.

Hoover első dolga a kényszerleszállás után az volt, hogy ellenőrizze a repülőgép üzemanyagát.

Just as he suspected, the World War II propeller plane he had been flying had been fueled with jet fuel rather than gasoline.

Ahogy sejtette, a második világháborús légcsavaros gépet, amivel repült, sugárhajtómű-üzemanyaggal tankolták fel benzin helyett.

Upon returning to the airport, he asked to see the mechanic who had serviced his airplane.

Visszatérve a repülőtérre, kérte, hogy láthassa azt a szerelőt, aki a repülőgépét karbantartotta.

The young man was sick with the agony of his mistake.

A fiatalember beteg volt a hibája okozta gyötrelemtől.

Tears streamed down his face as Hoover approached.

Könnyek folytak az arcán, ahogy Hoover közeledett.

He had just caused the loss of a very expensive plane and could have caused the loss of three lives as well.

Épp most okozta egy nagyon drága repülőgép elvesztését, és három élet elvesztését is okozhatta volna.

You can imagine Hoover’s anger.

El tudja képzelni Hoover haragját.

One could anticipate the tongue- lashing that this proud and precise pilot would unleash for that carelessness.

Előre lehetett látni azt a szájkaratét, amit ez a büszke és precíz pilóta zúdít majd arra a hanyagságra.

But Hoover didn’t scold the mechanic; he didn’t even criticize him.

De Hoover nem szidta meg a szerelőt; még csak nem is kritizálta.

Instead, he put his big arm around the man’s shoulder and said, “To show you I’m sure that you’ll never do this again, I want you to service my F-51 tomorrow.” Often parents are tempted to criticize their children.

Ehelyett a férfi vállára tette a nagy karját, és azt mondta: „Hogy megmutassam, biztos vagyok benne, hogy soha többé nem teszed ezt, azt akarom, hogy holnap te szervizeld az F-51-esemet.” A szülők gyakran kísértésbe esnek, hogy kritizálják gyermekeiket.

You would expect me to say “don’t.” But I will not.

Azt várnád, hogy azt mondjam: „ne tedd.” De nem fogom.

I am merely going to say,

Én csupán annyit fogok mondani,

“Before you criticize them, read one of the classics of American journalism, ‘Father Forgets.’” It originally appeared as an editorial in the People’s Home Journal.

„Mielőtt kritizálnád őket, olvasd el az amerikai újságírás egyik klasszikusát, az »Apa elfelejti« című írást.” Eredetileg a People’s Home Journal szerkesztőségi cikkeként jelent meg.

We are reprinting it here with the author’s permission, as condensed in the Reader’s Digest:

Itt újranyomtatjuk a szerző engedélyével, a Reader’s Digestben megjelent rövidített változatban:

“Father Forgets” is one of those little pieces which—dashed off in a moment of sincere feeling—strikes an echoing chord in so many readers as to become a perennial reprint favorite.

Az „Apa elfelejti” egyike azoknak a kis írásoknak, amelyek – egy őszinte érzés pillanatában leírva – annyi olvasóban találnak visszhangra, hogy örökös újranyomtatási kedvenccé válnak.

Since its first appearance, “Father Forgets” has been reproduced, writes the author, W. Livingston Larned, “in hundreds of magazines and house organs, and in newspapers the country over.

Első megjelenése óta az „Apa elfelejti” sokszorosításra került, írja a szerző, W. Livingston Larned, „magazinok és vállalati lapok százai, valamint országszerte újságok hasábjain.

It has been reprinted almost as extensively in many foreign languages.

Szinte ugyanolyan széles körben újranyomtatták számos idegen nyelven is.

I have given personal permission to thousands who wished to read it from school, church, and lecture platforms.

Személyes engedélyt adtam ezreknek, akik iskolai, egyházi és előadói platformokról szerették volna felolvasni.

It has been ‘on the air’ on countless occasions and programs.

Számtalan alkalommal és műsorban volt 'adásban'.

Oddly enough, college periodicals have used it, and high-school magazines.

Furcsamód egyetemi folyóiratok is használták, és középiskolai magazinok is.

Sometimes a little piece seems mysteriously to ‘click.’ This one certainly did.”

Néha egy kis részlet rejtélyesen 'betalál'. Ez a darab biztosan betalált.”

FATHER FORGETS

APA ELFELEJTI

W. Livingston Larned

Listen, son: I am saying this as you lie asleep, one little paw crumpled under your cheek and the blond curls stickily wet on your damp forehead.

Figyelj, fiam: Ezt mondom neked, miközben alszol, egyik kis mancsod az arcod alatt gyűrve, és a szőke fürtök ragacsosan nedvesen tapadnak a nyirkos homlokodra.

I have stolen into your room alone.

Egyedül lopóztam be a szobádba.

Just a few minutes ago, as I sat reading my paper in the library, a stifling wave of remorse swept over me.

Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a könyvtárban ültem és az újságomat olvastam, fojtogató bűntudat hulláma öntött el.

Guiltily I came to your bedside.

Bűntudatosan jöttem az ágyadhoz.

There are the things I was thinking, son: I had been cross to you.

Ezeken gondolkodtam, fiam: goromba voltam veled.

I scolded you as you were dressing for school because you gave your face merely a dab with a towel.

Megszidtalak, miközben iskolába öltöztél, mert csak odanyomtad a törölközőt az arcodhoz.

I took you to task for not cleaning your shoes.

Megfeddtelek, amiért nem tisztítottad meg a cipődet.

I called out angrily when you threw some of your things on the floor.

Dühösen kiáltottam, amikor néhány holmidat a földre dobtad.

At breakfast I found fault, too.

Reggelinél is hibát találtam.

You spilled things.

Kiborítottál dolgokat.

You gulped down your food.

Habzsoltad az ételt.

You put your elbows on the table.

Rátetted a könyököd az asztalra.

You spread butter too thick on your bread.

Túl vastagon kentél vajat a kenyeredre.

And as you started off to play and I made for my train, you turned and waved a hand and called,

És ahogy elindultál játszani, én pedig a vonatomhoz siettem, megfordultál, intettél egyet és kiáltottál,

“Goodbye, Daddy!” and I frowned, and said in reply, “Hold your shoulders back!” Then it began all over again in the late afternoon.

„Viszlát, apu!” – és én összevontam a szemöldökömet, és azt válaszoltam: „Húzd hátra a vállaidat!” Aztán késő délután az egész kezdődött elölről.

As I came up the road I spied you, down on your knees, playing marbles.

Ahogy jöttem az úton, megpillantottalak, térdelve, golyóztál.

There were holes in your stockings.

Lyukak voltak a harisnyádon.

I humiliated you before your boyfriends by marching you ahead of me to the house.

Megaláztalak a barátaid előtt azzal, hogy magam előtt tereltelek a házhoz.

Stockings were expensive—and if you had to buy them you would be more careful!

A harisnya drága volt – és ha neked kellett volna megvenned, sokkal óvatosabb lennél!

Imagine that, son, from a father!

Képzeld el, fiam, egy apától!

Do you remember, later, when I was reading in the library, how you came in timidly, with a sort of hurt look in your eyes?

Emlékszel, később, amikor a könyvtárban olvastam, hogyan jöttél be félénken, egyfajta sértett tekintettel a szemedben?

When I glanced up over my paper, impatient at the interruption, you hesitated at the door. “What is it you want?” I snapped.

Amikor felnéztem a papírom fölött, türelmetlenül a megszakítás miatt, haboztál az ajtóban. „Mit akarsz?” – mordultam rá.

You said nothing, but ran across in one tempestuous plunge, and threw your arms around my neck and kissed me, and your small arms tightened with an affection that God had set blooming in your heart and which even neglect could not wither.

Nem mondtál semmit, hanem egy viharos rohammal átszaladtál, átölelted a nyakamat és megcsókoltál, és apró karjaid szorosan öleltek azzal a szeretettel, amit Isten ültetett a szívedbe, és amit még a hanyagság sem tudott elhervasztani.

And then you were gone, pattering up the stairs.

És aztán elmentél, felcsattogva a lépcsőn.

Well, son, it was shortly afterwards that my paper slipped from my hands and a terrible sickening fear came over me.

Nos, fiam, nem sokkal ezután kicsúszott a papír a kezemből, és szörnyű, émelyítő félelem szállt meg.

What has habit been doing to me?

Mit tett velem a szokás?

The habit of finding fault, of reprimanding—this was my reward to you for being a boy.

A hibakeresés, a feddés szokása – ez volt a jutalmam neked, amiért fiú voltál.

It was not that I did not love you; it was that I expected too much of youth.

Nem az volt, hogy nem szerettelek; hanem az, hogy túl sokat vártam a fiatalságtól.

I was measuring you by the yardstick of my own years.

A saját éveim mércéjével mértelek téged.

And there was so much that was good and fine and true in your character.

És annyi jó, szép és igaz volt a jellemedben.

The little heart of you was as big as the dawn itself over the wide hills.

A te kis szíved olyan nagy volt, mint maga a hajnal a széles dombok felett.

This was shown by your spontaneous impulse to rush in and kiss me good night.

Ezt mutatta az a spontán késztetésed, hogy berohanj és jó éjt puszit adj nekem.

Nothing else matters tonight, son.

Semmi más nem számít ma este, fiam.

I have come to your bedside in the darkness, and I have knelt there, ashamed!

Odajöttem az ágyadhoz a sötétben, és letérdeltem ott, szégyenkezve!

It is a feeble atonement; I know you would not understand these things if I told them to you during your waking hours.

Ez egy gyenge engesztelés; tudom, hogy nem értenéd meg ezeket a dolgokat, ha ébrenléted alatt mondanám el neked.

But tomorrow I will be a real daddy!

De holnap igazi apuka leszek!

I will chum with you, and suffer when you suffer, and laugh when you laugh.

Barátkozni fogok veled, szenvedni fogok, ha szenvedsz, és nevetni fogok, ha nevetsz.

I will bite my tongue when impatient words come.

Beleharapok a nyelvembe, ha türelmetlen szavak jönnek.

I will keep saying as if it were a ritual: “He is nothing but a boy—a little boy!” I am afraid I have visualized you as a man.

Folyamatosan mondogatom majd, mintha rituálé lenne: „Ő csak egy fiú – egy kisfiú!” Attól tartok, férfiként képzeltelek el.

Yet as I see you now, son, crumpled and weary in your cot, I see that you are still a baby.

Mégis, ahogy most látlak, fiam, összekuporodva és fáradtan a kiságyadban, látom, hogy még mindig baba vagy.

Yesterday you were in your mother’s arms, your head on her shoulder.

Tegnap még anyád karjaiban voltál, a fejed a vállán.

I have asked too much, too much.

Túl sokat kértem, túl sokat.

Instead of condemning people, let’s try to understand them.

Ahelyett, hogy elítélnénk az embereket, próbáljuk megérteni őket.

Let’s try to figure out why they do what they do.

Próbáljuk meg kitalálni, miért teszik azt, amit tesznek.

That’s a lot more profitable and intriguing than criticism; and it breeds sympathy, tolerance and kindness. “To know all is to forgive all.” As Dr.

Ez sokkal jövedelmezőbb és érdekesebb, mint a kritika; és szimpátiát, toleranciát és kedvességet szül. „Mindent tudni annyi, mint mindent megbocsátani.” Ahogy Dr.

Johnson said: “God himself, sir, does not propose to judge man until the end of his days.” Why should you and I?

Johnson mondta: „Isten maga sem szándékozik megítélni az embert, uram, amíg el nem jön napjainak vége.” Miért tennénk mi?

PRINCIPLE 1

1. ALAPELV

Don’t criticize, condemn or complain.

Ne kritizálj, ne ítélj el, és ne panaszkodj.